Papica nem pihen: folytatódik a „közszolgálati” tereppróba. Ebben a menetben a Cold Steel SRK, a Sámán Kalandor és a SOG SEAL izzad a ritkításra váró akácsurjánosban meg az elvadult szőlősben. (Utóbbiakat azért említem meg, hogy világos legyen: Papica egyrészt nem öncélúan vagdos ki élő fákat, másrészt nem valami nemzeti parkot irt…)

Papica oldala: bushcraft.co.hu

Szinte semennyi idő alatt és szinte semennyi pénzből, elkerülhetetlen szervezési gyermekbetegségekkel, de a segítők, résztvevők hihetetlen munkájának és lelkesedésének köszönhetően igen jól sikerültek a Késportál által első ízben szervezett Penge Napok. Hab a tortán, hogy Papica feladatai mellett végig dokumentált is, és ebből hangulatos videót szerkesztett. Induljon!

Késdobálási alapok Papica szerint. Használati utasítás: aki akar, tanulhat belőle, aki akarja, csak mozizik egyet, aki pedig nagyon tud már kést dobálni, az majd vagy egyetért, vagy vitatkozni fog. Két dolog azonban biztos. Az egyik, hogy amióta Papica beleszerelmesedett a Fällkniven A1-be, egyre inkább érezni rajta a knifebugot. A másik, hogy… nagyon bírja pörgetni a kezében!

Hegyes Sanyit ismerjük: nagyon ad arra, hogy az általa készített kések acélját az utolsó mikronig ismerje. S ha ő egyszer nekiáll acélt tesztelni, akkor az az acél, kérem, le lesz tesztelve. Márpedig mindig nekiáll. Itt a legújabb: a Böhler N678.

A kések készítéséhez, gyártásához választott acélok terén, a rozsdamentes anyagok aránya hosszú ideje meghatározó. Felsorolni is nehéz lenne valamennyit, elemzésünk tárgyával mégis ritkán találkozni, pedig az osztrák Böhler cég kifejezetten olyan ipari késekhez tervezte, ahol a jó éltartás, a kimagasló szívósság, és a rozsdamentesség (természetesen csak egy viszonylagos mértékig) együttes követelmény. Ezek az elvárások leginkább a húsiparban jellemzőek, így az itt következő Böhler N678-at szokás úgy is emlegetni, mint „a” kutteracél. 

Összetétele sokban emlékeztet a korszerű acélgyártás egyik új irányvonalára, ahol 0,8 %-os széntartalomra alapozva sok karbidképző ötvöző használatával érnek el kimagasló általános mechanikai tulajdonságokat. Igaz, ezek az acélok általában nem rozsdamentesek, és már leginkább porkohászati eljárással hozzák őket létre, (ilyen pl. a CPM S3V, a ThyssenKrupp TSP-1, TSP-3 acélja, vagy a Böhler K890 is), de az N678 még a mérsékeltebb árkategóriában gyártott hagyományos olvasztásos technológiával készül, Peruban.

Egyéb elnevezései:

EN számjel: 1.4153

EN jel: X80CrVMo13-2 

A gyártó által megadott összetétele:

C: 0,79 %, Si: 0,4 %, Mn: 0,4 %, Cr: 13,5 %, Mo: 0,45 %, és az adu ász V: 1,9 %. 

(Megjegyzés: a perui oldalon is fellelhető egy táblázat, amelyben a C: 0,77 %, Cr: 13,2 %, Mo: 0,4 %, V: 0,1 % összetétel van feltüntetve az N678 mellé. Ismerve az általunk tesztelt acél abrazív kopásállóságának mértékét, ezt a lehetséges összetételt a mi esetünkben nagy biztonsággal figyelmen kívül hagyhatjuk.) 

A Si, Mn ebben a mennyiségben csak kísérőanyag, nem tekintjük ötvözőknek.

A krómtartalom láthatóan az elfogadható korrózióállóság alsó határára van belőve, és az alacsonyabb széntartalom miatt nincs is igazán szükség többre.

A molibdén ebben a mennyiségben is ad egy kicsit a kopásállósághoz, de ezen a téren ennyi vanádium mellett szinte észrevehetetlen a hatása. A jelenléte így -más egyéb kedvező hatásai mellett- valószínűleg leginkább a jobb megeresztésállóságot célozza meg. Az acél megeresztési görbéjén látható is egy emelkedő görbe, ahol 450 Celsius körüli megeresztés esetén a keménység visszaemelkedik 55-56 HRC-re, de már másodlagosan kivált karbidokkal megspékelve. Ez ipari felhasználás esetén általában előny (bár a rozsdamentesség romlik tőle), hiszen a kopásállóság tovább nő. Egyszerű munkakéseknél általános tapasztalataink szerint inkább hátrány, mert az él kipattogzással szembeni ellenállását, és az általános szívósságot egyaránt gyengíti. Igaz ennek mértéke még így is bőven kielégítő maradhat, egy ennyire magas szívósságú acél esetében. (Jobb megeresztésállóság esetén a magas hőmérsékletű megeresztésből adódó hátrányok már enyhébbek.)

Vanádiumból ekkora mennyiséget beleerőszakolni egy hagyományos acélba… talán nem véletlen, hogy a perui gyáregységre sózták rá ezt a nem éppen könnyű feladatot. A vanádium is javítja a megeresztésállóságot, de ami miatt annyira meghatározó a jelenléte, az a karbidképződés általi jelentős kopásállóság növekedés, és a szemcsefinomító hatása. Talán nem kell külön magyarázni, hogy ezek a tényezők mennyire pozitívan befolyásolják az éltartást. 

A széntartalomról mindenképp tudni kell, hogy a sok karbidképző ötvöző miatt nagyon sok a megkötött szén, tehát az acél jóval szívósabb, mint egy ugyanilyen széntartalmú ötvözetlen szerszámacél, de az edzés során elérhető induló keménység emiatt alacsony (kb. 58-59 HRC), amit a megeresztés szükségszerűen tovább csökkent. 

Az edzést végző számára nincs sok variálási lehetőség, a keménység kiválasztására. Ha az esetleges törésre a penge méretei, vagy kialakítása miatt kicsi az esély, akkor akár 58 HRC értékre is beállítható, de többre semmiképpen sem. Az 58 HRC kb. 100 Celsiuson történő 2×1 órás megeresztéssel érhető el, de az általános felhasználásra ideálisabb értéket egy ennél valamivel erősebb, 150…200 Celsiusos megeresztéssel kaphatjuk meg, ami 55-57 HRC keménységet jelenthet, egy megfelelő szakértelemmel elvégzett hőkezelés után. (Ausztenitesítés 1000…1070 Celsius között, a hűtőközeg olaj.)

Az acél így az éltartás  és szívósság kielégítő kombinációját képes adni, az elérhető legjobb korrózióállósággal. Habár késpengék edzésénél alapszabály, hogy a túlhevítés elkerülése miatt célszerűbb a megadott edzési hőmérsékletek és időtartamok közül az alacsonyabbakra törekedni, itt problémát okozhat a kellő mennyiségű, vagy időtartamú hőközlés hiánya is. 

A keménységgel kapcsolatban szeretnék eloszlatni egy tévhitet. Az éltartáshoz, a mérhető  keménységnek van ugyan köze, de nem kizárólagosan. A kopásállóságot adó különféle karbidok sokkal keményebbek, mint az acél alapmátrixának keménysége. Ezek úgy vannak jelen az alapanyagban, mint mondjuk egy csomag gyurmában a belegyúrt homokszemcsék. Az él munkáját ezek a homokszemcsék nagyban segítik (különösen, ha ez a „gyurma” jól megtartja a homokot, tehát erős az anyagon belüli összetartás, amit az acélban „szívósságnak”nevezünk), és megnehezítik a megmunkálást is, hiszen a kopásálló kis szemcsék a felületen is ott vannak, mégis mérni elsősorban a „gyurma” keménységét tudjuk. (Illetve inkább valamiféle átlagot.)

Az éltartáshoz tehát a keménység  és a szívósság egyaránt fontos, és sokat javít a karbidképző  ötvözők jelenléte is. Az N678 esetében egy viszonylag alacsony keménység párosul egy jó szívóssággal, és nagyon sok karbidképzővel. Elgondolkodtató kombináció! 

N678 a gyakorlatban 

A próbákhoz három eltérő darabot használtam. Egy korábbi hőkezelésből származó 8 mm vastagságú pengét (köszönet érte Kildennek) kb. 55 HRC keménységgel (a penge fokozatosan vékonyodóra lett kialakítva), és két újabbat, melyeknél a markolati részen mért átlag keménység 56 HRC volt. (Ausztenitesítés minden esetben kb. 1030 Celsius, hűtőközeg olaj, alacsony hőmérsékletű megeresztés.) 

A következő tulajdonságokat szerettem volna felmérni a próbák során:

-ütésállóság

-élezhetőség

-az él teherbírása (duktilitás)

-éltartás

-általános törési ellenállás, hajlító igénybevétel esetén. 

A rozsdamentesség az a tényező, amit nem áll módunkban számottevően befolyásolni, így nem sok értelmét láttam az ellenőrzésének, vagy kipróbálásának. 

Ütésállóság 

A korábbi próbadarabon már volt lehetőségem kísérletezni, és már akkor lenyűgözött, hogy mi mindent elvisel ez az acél. Akkor is dobálással kezdtem, ami az éllel tudott csak elbánni, a pengének meg se kottyant. Azt a darabot megpróbáltam keményfém betétes kalapáccsal üllőn eltörni, de azzal, hogy össze-vissza vertem mindkét oldalát, csak felületi károkat tudtam okozni, a penge sehogyan sem akart elpattanni. Végül satuba befogva, többszöri oldalirányú kalapácsütéssel sikerült csak eltörni az addigra agyongyötört anyagot.

Az újabb pengéket már csak dobálással terheltem, ami az égvilágon mindenféle szögű becsapódást jelentett számos nem éppen rugalmas felületbe is (téglarakás, beton járda, különféle vas elemek, stb.), meglehetősen nagy erővel, említésre méltó sérülés nélkül. Később, amikor szögeken vertem át kalapáccsal a pengét, a pengeháton akkor is csak képlékeny alakváltozás történt, lepattanás, törés semmi. 

Élezhetőség 

Mivel a Sandvik 12c27-nél erősebben ötvözött rozsdamentes acélok általában nem viselik jól a kis élszögű élezéseket (20…25 fok között), így különösen izgatott, hogy ez az acél vajon bírná-e. Ezzel az ötvözöttséggel az N678 szemcsefinomsága biztosan rosszabb, mint a svéd alapanyagé, de a megtapasztalt kiemelkedő szívósság bíztató előjel volt.  

Az első, vastagabb darabból elkészített pengét még kb. 30 fok körüli élszögre éleztem (összesen 30 fok, nem oldalanként!), és legalább egy hónapon keresztül használtam teljesen szokványos hétköznapi feladatokra, amelyeket igyekeztem kiegészíteni mindenféle olyan vagdalkozással, amire csak lehetőségem nyílt. Mivel ezzel az élszöggel a penge éltartása és élstabilitása kifogástalan volt, ezért a második darabon egy finom (kb. 23 fokosra sikerült) skandináv élezést próbáltam ki.

Ennél a második darabnál a gépi élezés után az él a kis élszögnek megfelelően finom volt, és a próbák elején nem is volt semmi gond addig, amíg kis családom valamelyik tagja az asztalon felejtett késsel valamit csinált (üvegben kotorászott, tányéron vágott?), ami látható nyomot hagyott rajta. Kissé bosszantott, hogy az ellenőrzésem alól kicsúszott a dolog, de legalább hamar eljött az újraélezés ideje. Ettől az alkalomtól kezdve ez a próbadarab csak kézi élezést kapott, minden további leírás során ezzel használtam. (Ez a darab a címképen szereplő Csülök 01-es.)

Mivel a gép egy kissé  domborította a felületet (szemmel nem is látszott, csak a sima kő  jelezte azonnal), ezért mindenképp nagyolással kellett kezdeni. Ternák Lajos portáltársunk jóvoltából egy nagy méretű durva (kb. 150-es érdességű) Tyrolit kővel végezhettem a munkát. Mivel az él lényegében jó volt, csak a domború kiemelkedést kellett lemunkálni, így viszonylag rövid idő alatt (fél- háromnegyed óra) elkészültem. A durva kő ezzel a kopásállósággal meglepően gyorsan megbirkózott, és az acél nagyon jól reagált a megmunkálásra. Csak a nagyoló követ használva végeztem el a sorjamentesítést, és az él már ennyitől kifogástalanul használhatóvá vált. A tesztlapomból hajtott hengert azonnal megkezdte (könnyebben, mint a gépi élezés után), és az alkaromról is erőlködés nélkül takarította le a végre visszanőtt szőrzetet. A kapott felület durva volt, de az él jó lett. Később megpróbáltam a Fallkniven DC-4 használatát, ami szépen lesimította a mély karcokat, az él pedig még jobban sikerült.

Hogy legyen viszonyítási alapom, összehasonlításként ugyanígy átéleztem egy rozsdamentes Mora Clippert és egy Frosts Triflex pengét is. Érzésem szerint a Triflex (szénacél penge 59-60 HRC keménységgel) élezése ment a legkönnyebben, a Clipper megmunkálhatósága meg csak annyival érződött könnyebbnek, amennyivel kisebb volt az átcsiszolandó felülete. A jobb minőségű finom gyémántporos élezők azért láthatóan kezdik elérni azt a megbízhatóságot, amit a korszerűbb porkohászati acélok is, így ezek használatával a rozsdamentes pengék (és különösen a PM acélok) kedvelői is egyre kevésbé lesznek hátrányban a könnyű újraélezhetőség terén. 

A történetnek itt még nincs vége, de erre is visszatérünk. 

Az él teherbírása (duktilitás) 

Hogy a kapott valóban finom él a gyakorlatban mit bír, ahhoz tényleg neki kellett látni dolgozni vele.

Első körben összeválogattam egy halom tokkészítésből megmaradt, bőrnyelekhez félretett cipőtalpbőr-darabot, amit elkezdtem gondosan kézben tartva lefarigcsálni. (Menet közben be kellett mennem a lakásba elkészíteni az ebédet, amihez nyilván az összes pucolni- darabolnivaló burgonyát, cukkínit ezzel a késsel készítettem elő, de igazából említésre sem méltó a dolog, mert az él állapotán nem változtatott.) A bőr felfecnizése közben néha elnyisszantottam egy-egy tesztlap szeletet is, de változás nem volt érzékelhető.

Ahogy elfogyott a bőr kupac, kimentem némi famunkát gyakorolni. Kipróbáltam a batoningolást, aztán kihegyeztem egy meglehetősen csomós száraz körtefa ágvéget. A csomók kemények voltak, és ezek már képesek voltak pár- nagyon gondosan szemlélve- észrevehető igen parányi sorjaszerű kihajlás előidézésére. Nem javítottam ki, mert tényleg alig volt látható valami, ezért jöhettek a tollaságak. Ami fát találtam a farakásban, abból mindenfélére faragtam pár tollat. Fenyő (kétféle), friss lila akác, száraz akáckaró, és a már említett csomós körte ág került a kezembe.

Mire mindennel végeztem, már erősen törte a kezem a zsinóros markolat, így nem kísérleteztem tovább, de az él állapota igazán kielégítő maradt. Természetesen már nem borotvált olyan tisztán, és csak pár erősebb papírlapot tudtam elvágni vele, viszont fenőkővel egy percen belül vissza lehetett állítani a kiindulási állapotot. Kipattanás egyszer sem fordult elő. 

Hogy a durváskodás se maradjon ki, a dobáláshoz használt hosszabb pengén kialakítottam három eltérő élű szakaszt. A markolat tövénél 38 fok körüli élszöggel (ennyit sikerült mérni), előtte, a penge középső szakaszára pedig egy 25 fokos élszögű élszalagos élezést tettem. A hegy körüli első harmadra egy nehezen mérhető, de talán 30…32 fok körülire sikerült konvex él került. A szokásos 70-es szögeken vertem át kalapáccsal mindegyik élt, az alátét vörösréz volt.

A próba mindegyik élen látható  nyomot hagyott, de a műhelyben uralkodó fagypont körüli hőmérsékleti viszonyok ellenére sem volt egyik sérülés sem kipattanás. (Hidegben ennek mindig nagyobb a valószínsége.) Szépen félrehajlott mindegyik él. A kis élszögű élszalagos él csúnyán sérült, a kovex sem volt szép látvány, a közel 40 fokos élszalag viszont már egészen jól viselte a dolgot, és egy kézi eszközökkel is viszonylag rövid idő alatt helyreállítható sérülés keletkezett csak rajta. A vörösréz alátét csak a 25 fokos élszalagon hagyott nyomot, pedig jól láthatóan mindegyik él beleszaladt. Várhatóan tehát az igazán finom élekkel előfordulhatnak kihajlások, de ahogy egyre erősebb élszögeket választunk, úgy ennek a valószínűsége fokozatosan csökken. 

Éltartás 

Eltökélt szándékom volt, hogy komoly összehasonlítást fogok végezni, amihez többféle pengeacélt alakítottam ki hozzávetőlegesen azonos élszögre, és a rendelkezésemre álló nagyobb mennyiségű papírfajta csíkokra vagdosását gondoltam megfelelő megoldásnak, mivel az egyszerű nyomó vágásoknál jobban koptat, ha az élt végighúzzuk az adott felületen. A jelentős mennyiségű  papírcsík előállítására közel fél napot bohóckodtam el, és a végére rá kellett jönnöm, hogy semmi értelme sem volt az egésznek. Az élek ugyanis egyik esetben sem voltak képesek az egyszerre összefogott lapokat teljesen átvágni, tehát egy rendes vágáshoz minden esetben több (változó számú) vágás kellett.

A másik alapvető probléma a kések lenyomása volt. A kényelmes markolatú Clipper például hatékonyabb volt, mint az ATS-34 pengével ellátott Meyerco bicska, mivel egyszerűen nagyobb erővel tudtam lenyomni. További tanulság volt, hogy ha az él nem visz elég jól, akkor elég a kést úgy billenteni, hogy a hegye dolgozzon, úgy viszont kellő nyomással szinte a végtelenségig lehetett ismételni a műveletet, acéltól függetlenül. (És még a képek se lettek használhatóak, ami persze már akkor derült ki, amikor elpakoltam mindent.) Szóval ez a próba teljes kudarc volt. Hosszú időre el is ment a kedvem az összes késteszteléstől. A töréstesztre félretett pengének is közel egy évet kellett várnia, hogy a törést végrehajtsuk, bár igaz, a dokumentáláshoz segítségre is volt szükségem, amit szintén nehéz volt összeegyeztetni. 

Ez alatt az idő alatt viszont az N678-as pengék feldolgozása a részemről is megkezdődött, ami azzal járt együtt, hogy az éltartási kísérlet helyett a felhasználók visszajelzéseiből sikerült további információkat szerezni. Ekkoriban derült ki az is, hogy miért volt olyan könnyű kézi fenőkővel átélezni a második próbadarabot. Az ok igen egyszerű, ugyanis a leedzett mennyiségből (közel 50 penge) volt kettő darab, ami nem lett olyan kemény, mint a többi. Ebből a két darabból sikerült kiválasztanom az egyiket a próbákhoz. A nyers pengék egymáshoz mérésével találtam meg a másikat. Ezeknél a daraboknál az összes többi egyértelműen keményebb volt!  

Ezen egy kissé ledöbbentem, ugyanis ha a legtöbbet próbálgatott penge, a Csülök 01 ennyire jól szerepelt (még egy hivatásos vadászhoz is kikerült, aki egy hónap után hozta vissza először éleztetni azzal, hogy kb. 100 különféle vad zsigerelése van benne), akkor milyenek lehetnek a jól sikerült pengék? 

Először is valóban nehezen megmunkálhatóak. Ma már egyértelműen megérezném a csiszolások során is, ha az N678 gyanúsan könnyen kopik. Az élezhetőséget ez akkor befolyásolja, ha nagyolni kell, a fenések egy jól előkészített él esetében könnyűek. Bár fenőacél helyett én a kerámia fenők használatát javasolnám inkább, nagyoló élezésekhez pedig gyémántporos élezőket. 

Ennyire erősen ötvözött pengék esetében ritka, hogy egy rozsdamentes anyag gond nélkül viselje el a 25 fokos élszög alatti skandináv élezést, de az N678 nem csak a kisebb keménységűre sikerült, hanem a hibátlan edzésű darabok esetében is nagyon jól szerepel. Számos, napi szinten kést használó személy visszajelzése egyértelműen nagyon pozitív erről. A konvex élekkel kapcsolatban is elsősorban elégedett visszhangok jöttek eddig, de tény, hogy van mindenféle éltípus esetén egy olyan alsó határa a kialakítható él vékonyságának, ami alatt hirtelen nagyon sérülékennyé válik. Itt pontos értéket nem tudok sajnos mondani, de ha valakinek egy N678-as éle túl könnyen hajlik ki, a probléma pár fokkal erősebbre átélezés után nagy valószínűséggel megszűnik. 

Törés 

Erről nincs igazán mit mondani. Az N678 nem egy rugóacél, de a rozsdamentes mezőnyben ilyen éltartással nem tudok szívósabb anyagot. A filmekből szerintem minden kiderül.

Összegezve 

Az N678 egy érzésem szerint méltánytalanul elhanyagolt lehetőség a késgyártók számára. Ez az acél egyszerűen jó, mert jól működik késként, hiszen erre találták ki. Kétségtelen, hogy megfelelő hőkezelés esetén a megmunkálási költségei nem éppen alacsonyak, de ezek a pengék jó eséllyel tovább maradnak egyben, mint a 440C-s, vagy N690-es versenytársak, nem is beszélve a rozsdamentes porkohászati acélokkal való összehasonlításról. A kisebb keménység miatt talán könnyebben sérülhet az él, de túlterhelésre sohasem válaszol kipattanással, és épeszű felhasználókat feltételezve, életszerű feladatokra igénybe véve sokunknak aligha kell ennél több.

Hegyes Sándor

Képek és videók: Hegyes Sándor

Címkép: Rózsa Edvárd

Papica és Sámán Baján jártak, Bernschütz mesternél. A tanulmányi kirándulásról nemsokára hosszabb beszámoló is készül, addig íme egy kis ízelítő, méghozzá az épp akkor ott talált, pontosan 44 db Hegyes-féle kés megmeríttetéséről.

Az ízelítőt már láttátok – most íme, itt van Papica és Sámán bajai tanulmányi kirándulásának részletes mozgóképi (a cikkben jórészt a videóból származó képek vannak, ezért a minőség) és írásos feldolgozása. Köszi fiúk, még sok ilyet!

Találkozni azzal az igen mély empirikus tudással, ami késeinket a dísztárgyból a használati eszközök közé emeli, olyan látvánnyal, információáradattal jár együtt, ami szerintem minden férfiembert ámulatba ejtene.

1982-ben két barát úgy döntött, hogy az akkoriban még dübörgő szocializmusban a saját útjukat fogják járni. A döntésük, barátságuk gyümölcsét élvezhetjük akkor, mikor a késeinket használjuk. Már pillantásokból, gesztusokból, félszavakból megértik egymást és nem csak a hajszínük változott a 28 év alatt. Bernschütz László és Czinger Zoltán hőkezelő vállalkozása olyan mély szakmai tartalommal bír, amilyennel én még nem találkoztam. Profizmus minden szinten, és mindeközben két igen egyszerű, szimpatikus embert ismerhettünk meg személyeikben.

Bernschütz mester fogadott minket és vette kezelésbe a kusztorámat, mely hőkezelése kapcsán mentünk el Bajára. A látogatásunk előtt úgy gondoltam, hogy a kések megedzése tökéletesen kivitelezhető házi körülmények között is, de a nap végére nyilvánvaló lett számomra az, hogy az igazán professzionális minőséghez sokkal több kell, mint faszén meg Rakéta porszívó. A kusztorám anyaga rugóacél, 51CRV4-es számú, állítólag jól bírja a strapát. 51: ez jelzi a széntartalmat, CR: króm, V: vanádium, 4: megkülönböztető szám a „CRV” családon belül. Talán kevesen tudják, hogy Bernschütz mester tanít is időnként, ebből adódóan olyan előadókészséggel van megáldva, hogy még a laikus számára is érthető, amit mond. Ámbár azt állítja, hogy van nála jobb szakember is (el is árulta, hogy ki az, de megígértük, nem adjuk tovább), …nos döntsétek el magatok.

82-ben építették a műhelyt és a kemencék, olajmedence, ultrahangos mosó…, minden, minden kettejük munkájának a gyümölcse. Van itt minden, ami a hőkezeléshez kell. A kusztorámat első körben (a Vendigo után meg sem lepődve) ellátta egy erős dróttal, melynek segítségével beakasztotta az előmelegítőbe. Itt, ha jól emlékszem 500- 550 fokon melegedett őkelme több alkatrész társaságában, majd következett a normalizálás 850 fokon. A videóban elején látható egy félbetört vasdarab, amelynek részein különböző a törésfelül. Az egyik normalizált, a másik nem. Nagyon érdekes volt ahogy a Mester elmagyarázta miért van erre szükség, mi játszódik le ekkor a vasban. Kérem, hogy nézzétek el nekem, de nem tudom visszaadni, mert egyszer hallottam és persze nem ez a szakmám. A kamerám rögzített, így rövidesen láthatjátok a közvetlen előadást.

A kivétel előtti pillanatokban szembesültem Hegyes Sanyi 44 késével, melyek csillárszerű formációt alkotván, szerényen lapítottak egy keretre akasztva. Képzeljetek el egy csövet, amire 8-10 cm-es távolságonként vasrudacskákat hegesztettek: olyasmi, mint egy 70 centis létra. Erre vannak felakasztva a kisebb kezelendő vasak. Már itt az elején kezdődik a szaktudás, mert nagyon nem mindegy, hogy vannak felakasztva. A pengék élei érintik a „létrát”, ennek köszönhető, hogy a megedződés pillanatában az él nem hűl le gyorsabban, mint a fok, így nem alakul ki komoly feszültség a pengén. Remélem jól adtam vissza (csak nem rúg a valagamba a Mester mert hülyeséget írok…)! Sanyi késeinek a hőkezelése komolyabb odafigyelést, hőfokot és eljárást igényelt, mint az én kusztorám.

Az edzés után azonnal következik az alacsony hőfokú megeresztés, 150- 200 fokos olajban. Nagyon fontos, mert e nélkül a pengéken keresztben megjelenhetnek vékony pici repedések, a többit meg tudjátok. Gondosan leellenőrzik egyenként a darabokat, majd jöhet a magas hőfokú megeresztés. Ez a kezelés 540 fokon történik, ilyenkor nincs szép színe a megeresztett darabnak (sárga, kék, barna), grafitszürke lesz. Az ezzel az acéllal (K353) készített késeket 2-3-szor kell megereszteni, és minden eresztés után a bakni környékén (hacsak lehet) ellenőrzik a keménységet. Nos, ezzel a technológiával érik el Sanyi kései a kívánt 58 HRC keménységet.

Tehát a normalizálás után a kusztorát szépen hagyta kihűlni, majd megint előmelegítették. Ekkor már a magyarázat alapján nincsenek benne azok a nagy kristályos szemcsék, hanem szép egyenletes, szürke lenne a törésfelülete. Az edzési hőfok 840 fok volt, védőgázban. Mikor bekerült a kusztora a kemencébe, egy táblára felírták, hogy meddig kell bent tartani és mindez hány fokon történik. Maga a kemencerendszer két nagy kemencéből áll, az egyikben kettő, a másikban három hőálló acélból hegesztett tégely van.

Olyanok, mint egy nagy fagyistartály (láttam kint az udvaron). Középen van a vezérlő , hőmérőkkel ellátva. Minden precíz, ellenőrzött. A vezérlő digitális hőmérőit kézi hőmérőkkel ellenőrzik, nehogy egy műszaki hiba folytán baj legyen. Én nem gondoltam, hogy egy komoly edzés ennyire időigényes, de a kusztora szemcseszerkezeti kálváriája ½ 10-től, ½ 4-ig tartott.
Mikor kiveszik az edzőkemencéből a munkadarabot, nem lehet vacakolni. Azonnal belekerül az edzőolajba.

Ez egy speciális olaj, kimondottan erre a célra gyártva és magyar termék. NIRAL 232-es néven keresse az, aki ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy kipróbálja. A filmen látható tartály alja lejjebb van, mint a műhely padlózata. Egy villanymotor cirkuláltatja az előmelegített olajat úgy, hogy az edzendő anyag alól áramoltatja felfelé. Ezáltal folyamatos a hűtés és nincs, vagy nagyon kicsike az eldeformálódás. Ami nagy újdonság volt számomra, az az, hogy ez az olaj 80-100 fokos kell, hogy legyen. A deformálódott darabokat ilyenkor még lehet alakítani egy 20 tonnás nyomóerővel bíró egyengető segítségével. Érdekesség és teljesen logikus. Minimum 60 fokosnak kell lenni az olajnak, mert a meleg olaj sokkal jobban hűt, mint a hideg, ez a folyékonyságával van összefüggésben.
Az edzőfürdő után következik a lemosás egy Kék Álom nevű ipari mosószerrel (mert az ultrahangos mosó sajna elromlott), majd a tiszta víz.
Komoly fejtágítást kaptunk a keménységmérők működéséről, hogyan kell használni a rockwell és a vickers mérőket. Természetesen dokumentáltam, így bele sem kezdek az elmagyarázásába.
Megtudtuk, hogy Bernschütz mester édesapja, Bernschütz Sándor szerszám-, fegyver- és díszkovács-mester volt, hogy már az „öregapám és az öregapám apja is” ezt a mesterséget mívelte. A történelem ott, előttünk két baltafejben manifesztálódott. Istenítjük a Gransfors-ot, de a Bernschützök itthon már száz évvel ezelőtt is tudták, hogyan kell még jobban használható balta- és fejszefejeket készíteni. Nézzétek csak meg a videón (persze erről is van egy 6 perc 22 másodperces előadás a dobozban)!

A kusztorám megeresztése következett, melyet még egy csiszolás előzött meg. Ekkor volt egy aranyos szitu. Elöljáróban azt kell tudni, hogy január másodikán egy rugóacélból kovácsoltuk Sámánnál ezt a formát, majd ott helyben megmutatta, hogy miként kell megreszelni, csiszolni. Hazavittem és otthon a műhelyemben nekiláttam nyüszütölni. A Mester látván a méretet meg is kérdezte, hogy mivel lett alakítva (nem volt egyenletes), amire válaszoltam, hogy először Sámán útmutatása alapján reszelővel. Széles vigyorral nézett Sámánra : „szívatás?”, a kétméteres pali meg csak állt a satupad mellett ártatlan képpel. Mentettem ami menthető, mert bevallottam, hogy rövid úton meguntam a reszelést, elmentem a BricoStore-ba és vettem egy csiszológépet.
„Barnára” lett visszaeresztve (270 fokon), majd ezután hagyta kihűlni. Következett az ellenőrzés először rockwell (3-szor), majd vickers mérővel. A pengénél 55 rockwell keménységű. Tökéletes lett. Megkaptam a minőségi bizonyítványt, kitöltése számotokra is nyilvánvalóvá teheti (ha eddig nem volt az), hogy mennyire közvetlen mester Bernschütz László.

Az elérhetőségek, ha szakmai kérdésetek lenne: hokezelokkt@freemail.hu
Telefonszám: 06-79-324-627

Nagyon köszönjük a két mesterembernek az egész napos vendéglátást, okítást, olyan élményekkel gazdagodtunk amik gyanítom, hogy az agyongépesített világunkban már nem sokáig lesznek láthatók. Ilyen színvonalon aligha!

Most pedig következzék az, ami ekkora nyilvánosságot még biztos soha nem kapott: a cikkhez kapcsolódó videót a jobb minőség érdekében innen tudjátok letölteni (jobbklikk és mentés másként).

Sámán – Papica

Pont ma van egy éve annak, hogy Somi kezébe foghatta a Shoki prototípusát, és elkezdett vele dolgozni meg tesztelni. Az évfordulóra komoly cikket szerkesztett: mester-önéletrajzzal, háttér- és kultúrtörténettel, „tesztmunkatársi” idézetekkel és persze tesztekkel tarkított, nagy formátumú posztot olvashattok.

A kés, és aki mögötte van
(Német Laci, alias SÁMÁN saját szavai)

Debrecenben születtem 1972-ben. Miskolcon nőttem fel, de az anyai nagyszüleim és a rokonság jó része Debrecenben élt és él a mai napig, ezért főként a nyári szünetekben sok időt töltöttem ott. Debrecennek és a környékének – beleértve a hortobágyi pusztát is – olyan atmoszférája van, ami már gyerekkoromban is megfogott. Sokat mászkáltam mezítláb a határban a nyári nap alatt bicskával a zsebemben, nagyapám foxijának kíséretében. A minap is megálltunk a Hortobágyon, megkerestük a ménest, és eltöltöttünk a lovak közelében két gondtalan órát. Kicsit feltöltődtünk. Szeretem a pusztát, a nagy nyílt teret, a jószágot, meg az istálló szagát, és nagyon sajnálom, hogy ehelyett időm nagy részét Pesten kell töltenem, mivel itt van a munkahelyem.
A nagyapám kovácsmester volt, bár amikor én már elbírtam volna a kalapácsot, ő már idős volt ahhoz, hogy tanítson. Ennek ellenére néha kovácsoltunk, és ezen túl is elég sokat ügyeskedtem a műhelyében, mert már siheder koromban is erősen foglalkoztattak a kések és kardok. Végül is mellette ütöttem először az izzó acélt. Jó 20 évvel később Papica kusztoráját a nagyapám szerszámaival kovácsoltuk.
2005 év végén költöztem a párommal, Mariannal Gödöllőre. Mariann gödöllői lány, a szülei pár utcára laknak tőlünk. A házunk kicsi, de nagyon kényelmes, a kert körülötte egyre szebb, tele nagy fákkal. A kislányunk, Nikolett 2007 februárban született. Gödöllő nagyszerű hely, egy olyan város, amit teljesen átsző a természet. A kertekben mindenfelé dús növényzet van, nagyon jó, hogy ilyen helyen tudjuk felnevelni a lányunkat. Mariann tudja, hogy mennyire fontos nekem a késművesség, és szerintem nem bánja, hogy ezzel foglalkozom, pedig a műhelyben töltött időt részben tőlük veszem el.
Azt az elhatározást, hogy nekem késeket kell készítenem, a debreceni Déry múzeum fegyvertárának tárlói előtt állva hoztam meg. Vagy legalábbis ott alapozódott meg ez a szándék. Egy 19.századi wakizashin keresztül néhány japán mester nagyon magas mércét, tulajdonképpen példaképet állított elém. Az a fegyver egyszerűen tökéletes. Én legalább is annak látom. Minden benne van, amit nekem az életem során jó lenne megtanulnom. Nem lesz könnyű, de optimista vagyok, mert az alatt az évtized alatt, amióta késeket készítek, megtanultam, hogy autodidakta módon is sokat lehet tanulni, és végeredményben a legjobb tanítómesterek a tapasztalás, és a gyakorlás.
2005-ben Makrai „Ales” Tibornak készítettem egy túlélőkést, a mostani Kalandor modellem elődjét. Ales olyan követelményeket támasztott, amelyekhez igazodva sikerült kidolgozni egy késekre vonatkozó értékrendet, amin elindulva megtaláltam a saját “sámános” stílusomat. Azelőtt rozsdamentes acélokból, holkeres élezésű, kiforratlan késeket készítettem, amelyek funkcionálisan nem voltak átgondoltak. Ales viszont megtanított arra, hogy a kést az adott feladatra kell megtervezni, ezenkívül jobb, ha valamilyen strapabíróbb, alacsonyabban ötvözött szerszámacélból készül, és nagyon fontos a penge és a markolat ergonómiája, munkához való adaptálása. A Rigor (A2) szerszámacél, amiből az a kés készült, a mai napig a legfontosabb alapanyagom, de mostanára használatba vettem a szintén Uddeholm gyártású Sleipnert, és a Böhler N690 szerszámacélt is. Más acélalapanyagot nem használok.
A Wendigo kivételével minden késtípusomat magam terveztem, emiatt még akkor is felfedezhető bennük az egységes stílus, ha az Anakondát hasonlítjuk össze a Shokival. Az elkészítésük módja is nagyon hasonló, hiszen gyakorlatilag ugyanazokat a fogásokat használom egy nagy kés készítésénél is, mint egy kicsinél. Van tehát egy saját utam a késkészítésben, amire büszke is vagyok, és amin haladva meg tudom valósítani az elképzeléseimet.
Úgy gondolom, hogy azt a késművest tekinthetjük mesternek, aki a teljes munkafolyamatot kiegyensúlyozottan, pontosan, kételkedés nélkül el tudja végezni. Tudom, hogy még rengeteg kést meg kell csinálnom ahhoz, hogy tényleg magabiztos késművessé válhassak. A mester szinttől én még jó messze járok, nincs még a kisujjamban a szakma, és nem csak azért, mert van olyan munkafázis, amelyhez nem értek – nevezetesen a hőkezelés -, hanem mert van, amikor bizonytalannak érzem magam, és nem nagyon merek hozzányúlni az acélhoz. Nehéz ezt megmagyarázni, de talán érzékelhető a dolog. A késkészítéshez komoly koncentrálóképesség kell, ennek megszerzése sem megy egyik napról a másikra. Én a saját műhelyemben tanulok, és próbálom megszerezni a kellő gyakorlatot.
Pár gondolat a Shokiról. A Shoki megtervezése során az volt a feladat, hogy egy olyan kés jöjjön létre, ami a kis mérete miatt EDC-ként hordható ( ne minősüljön KKVE eszköznek, tehát 80mm alatti legyen a szúró-/vágóhossz ), de mégis sokoldalúan használható (esetleg terepen is), illetve a lehető legkisebb anyagfelhasználással előállítható legyen. A formai alapot a japán kozuka szolgáltatta. Az alapanyag az eredeti elképzelés szerint is a 6×45mm keresztmetszetű Sleipner laposacél. Úgy terveztem meg a kést, hogy egy 188 mm hosszú acélból ki lehessen vágni két darab pengét. Megrajzoltam tehát a kést, amelynek a befoglaló mérete 188×22x6 mm. A forma tulajdonképpen természetesen adódott. A terv a markolaton igényelt finomításokat, mert nem volt könnyű megfeleltetni az elvárásoknak, de Somi segítségével ez a művelet is sikerült. Érdekesek voltak az első darabok készítése során adódó tapasztalatok. Szokatlan módon két-három darabot el is rontottam, mert ezt a kis kést bizonyos szempontból nehezebb megcsiszolni, mint például egy vadászkést, mert más fogásokat igényel.
Reméltem, hogy ez egy gyorsan előállítható kés lesz, de bebizonyosodott, hogy nem lehet vele sok időt spórolni, ami végül is nem baj, mert az eredmény megéri a sok munkát. Tavaly nyár óta az egyik kevésbé sikerült példány az EDC késem. Észrevétlenül függ az övemen, munkára készen, jól használhatónak találom. Ha tudok egy kis időt szorítani rá, készítek majd magamnak is egy bozótműves verziót is.
Ars poetica: „Fel a fejjel!”, ahogy Tuskó Hopkins mondaná…

Az ötlet

Az egész projekt 2009 telén indult. Ekkor fogalmazódott meg a gondolat Sámánban, és ekkor írta le először a Késportál fórumában, hogy egy kozuka formájú, távol-keleti hangulatú kés szeretne készíteni.
„Uraim! A segítségeteket kérem! Tervezni és készíteni akarok egy japán stílusú EDC kést, ami olyan egyszerű, hogy viszonylag könnyen, gyorsan és olcsón előállítható lenne. Tanto stílusú penge 80×24x4mm méretben, meg egy hozzá illő 100-120mm hosszú markolat szintén max. 24mm szélességben. Ha valaki olvasta Mark Oldentől az ONI-t, akkor tudni fogja, hogy mit is akarok. Csontváz kés lenne, amin úgy vannak a furatok elkészítve, hogy vagy paracorddal lehessen befonni, vagy akár fa markolatpanelekkel lehessen felszerelni. Na most. Már az alapvető stílusjegyek meghatározásánál gondjaim vannak. eddig azt hittem, hogy a kozukából kell kiindulnom. De a kozukát sehogy nem bírom a rajzlapon úgy tuningolni, hogy kiadjon egy normális EDC kést, de meg is őrizze a stílusjegyeit. Sőt lassan be kell látnom, hogy a tradícinális kozuka túl jelentéktelen egy ilyen feladatra. Nem is tudom, hogy mire kellett ez a szamurájoknak? Szerintetek ha a japók egyáltalán csináltak ilyen kis méretű kést, annak mi a neve? És, mi a különbség a tanto, a kozuka, az aikuchi meg a többi kés között? Az a legfőbb bajom, hogy ha sikerülne ezt a kést kiviteleznem, akkor rá is aggatnám az eredeti japó megnevezést. Ehhez meg meg kell jelenítenem a stílusjegyeket. Csak azt nem tudom, hogy melyikét?”
(Kelt Késportál Fórum, 2009-01-29 13:26:02)
Szerencséjére sokan láttak lehetőséget a dologban, és rögtön elkezdték ötletekkel bombázni, a mestert, aki így nem tudott unatkozni. Az ötletelés végül pár szempontból zsákutcába vezetett, pár szempontból viszont meglepően eredményes lett. Az rögtön az elején eldőlt, hogy egy Kozuka formájú és funkciójú kést legálisan hordható – tehát 8cm alatti szúró- és vágóhosszal rendelkező – méretbe zsúfolni meglehetősen hiú ábránd lenne. Ezért az eddigi tervek alapján, Sámán egy új kést gondolt ki, ami részleteiben felmutatja a keleti stílusjegyeket, mint például a hagyományos tantó hegy, ami a modern (amerikai) tantó hegyekkel ellentétben nincs éles szögben megtörve, de összességében mégis egy egyszerű és új formájú kés lesz. Így született meg a projekt alapkoncepciója, ami akkor még a Kozuka nevet viselte, és amiről még nem lehetett tudni, hogy milyen (jó) kés is lesz valójában.

(2009 elejéről egy Késtalin készült hőkezeletlen penge)

A név eredete

2009. májusában kapcsolódtam be aktívan a kés fejlesztésébe, miután a májusi Késtalin megkaptam az első prototípust. Önként és örömmel elvállalt feladatom egyrészt tesztelés volt – amihez Papica segítségét kértem -, másrészt a tesztek tapasztalatait felhasználva javaslattétel a végső kialakításra, és az egész megírása egy cikkben.
Mint már korábban is utaltam rá, ez a kés nem kozuka. Ez a kés egy teljesen új dolog, ami stílusjegyeit tekintve egyszerre japános és „sámános”. Ezért is gondoltam arra, hogy szükség van egy új névre.
Először a sámán szó összes jelentését megkerestem, így jutottam el a papig, vallási vezetőig, ami egy sámán legnagyobb feladata volt. Persze emellett csontokból meg mindenféle különös dologból jósolt, és a gyógyításhoz is értett, de a legnagyobb szerepet egy törzs szemszögéből vallási vezetőként kapta. Ebből egyenesen következett, hogy a pap szóra kellett keresnem egy japán megfelelőt, ami jól tükrözi a pap tevékenységét, de mégis egyszerű, rövid szó, és magyar ember is könnyen ki tudja mondani. Végül egy ismerős – és bizonyos szempontból vicces – szóra találtam.
Ez volt a Shoki.
Egyrészt azt is jelenti, hogy pap, így közvetve SÁMÁN neve is benne van a kés nevében, másrészt Shokinak mai napig nagy kultusza van Japánban, harmadrészt adminisztrátort is jelent, amit fórumadminként nem tudtam kihagyni.
Így kapta a kés a Shoki nevet.
Ki, illetve mi is volt a Shoki?

A név Japánból származik (jelentése: démon gyilkos). Eredetileg a kínai taoista panteon egyik istene, de alakját később a japánok is átvették, és egyik kedvelt hősükké vált, akinek a történeteit sok módon feldolgozták (festmények, mesék, haikuk…).
Japánban (főleg Kiotóban) ma is nagyon gyakori egy ronda, szakállas, kardos alakot ábrázoló szobor a házak bejáratai fölött. Ő Shoki. A hiedelem úgy tartja, hogy Shoki fizikai megtestesülése elűzi a rossz szellemeket, és megvédi az otthonokat a betegségektől, betörőktől, tűztől. Ez a kés pedig értő kezekben megvédi az embert a kihűléstől, éhhaláltól, esőtől, így végső soron ez is tekinthető Shoki egy fizikai megtestesülésének.

Kezdeti munkálatok

2009. május 29-én belevágtam a dolgokba, és nem csak átvitt értelemben. Kézben fogva és jobban megtapogatva a kést, rögtön szembesültem olyan dolgokkal, amiket tervrajzként nem lehetett látni. A pengeforma alapvetően jó. Ezt Sámán már a prototípusnál is nagyon jól eltalálta. Meglepő módon a legtöbb vita a markolatról zajlott, hogy hova és mekkora furat kerüljön, illetve milyen legyen a végleges markolat. Egy valamit már akkor bajosnak láttam, ez pedig a viszonylag rövid pengehossz, és a 6 mm-es pengevastagság keresztezése, így én is kíváncsian vártam, hogy mit tud a kés.

Tesztek és tapasztalatok (Somi)

Konyha
Első nap délután rögtön egy olyan szerepben próbáltam ki a Shokit, amiben éreztem, hogy hiányosságai lehetnek. Tehát irány a konyha.

Némi vöröshagyma, fokhagyma, répa, és egyéb konzervek elővétele után – öcsém segítségével – elkezdtem az előkészítést. Zöldségek pucolásánál az él és a tantó forma különösen jól teljesített, viszont szeletelésnél és aprításnál a penge vastagsága és rövidsége közbeszólt. A kemény zöldségeket repesztette, és nem is lehetett olyan apró kockákat vágni, mint amilyenekkel egy szakács szívesen dolgozna.

Konzervek nyitásával jól boldogultam. A kés erős hegye, és a hegy körüli jó él ebben sokat segített.
Ezután már látható becsillanás volt az élen, ami a répapucolásban (mert az a végén jött) nem hátráltatott, de a szememnek már nem tetszett. Mindösszesen 6 húzás a fenőacélon, és újra borotvált a kés.
Végén egy kis pet palack szeletelős mókában is része volt. Papírhengerhez hasonlóan a palack íves részén próbáltam a kés élét. Rögtön belekapott a műanyagba, és vajként vágta végig. A zsinórmarkolat jó fogást biztosított, a kéz esetleges nedvességét jól elvezette, így a munkákban inkább segített, mint hátráltatott.
Ez a kés két szélsőség között mozgott, mert egyszerre volt nagyon vastag és nagyon éles.
A mérete jó, könnyen kezelhető, szokható és jól irányítható. A markolat is kellően hosszú, így a nagy tenyerűek sem lesznek bajban.

Egy kis méretű sík kerámia élezővel mind az él, mind a levezető él szépen és gyorsan karbantartható – mivel utóbbi teljesen sík -, ha a fenőacél már kevésnek bizonyulna.
Papírvágás, szőr borotválás, papírlapba hullám vágása a tesz előtt is és utána is könnyen ment. A Sleipner meggyőző választás ehhez a késhez.
Tapasztalatok estebéd közben:
Kellően éles és íves penge a paradicsomhéjjal is szépen boldogult, ami nem meglepő, elvégre a szőrt is jól borotválta. Vajazni egy álom vele, ami sok késnek hiányossága, de ennek nem.
Zsömle és kifliszelés a penge vastagsága és rövidsége miatt nehezebb volt, de az él itt is kisegített a bajból. Sajtszeletelésnél a penge vastagsága győzött, mert ez nehézkes volt, plusz a sajt is rátapadt.
A konvex él, teljesen sima levezető éllel rövid időn belül nagy kedvencem lett.

Papica mondja:

Véleményezni azt amibe belezúgtam, nem lesz nehéz. Jöhet, a kritika, meg az „elfogultság” vádja, de nyugodt szívvel vállalom, mert nagyon jó ez a kés. Előrebocsájtom, a gyakorlati részről Satu fog írni.
Tavaly Somi megkeresett a prototípusnak a tesztelésével. Igazat megvallva, mikor először a kezembe fogtam (tok nélkül) zsinóros markolattal, nem volt egy erekció gyanús pillanat. Az már az első pillanatban látszott, hogy rettenetesen masszív, az élszög egy vésőre emlékeztetett.
Markoltam, pörgettem, próbálgattam a súlypontját és egyre jobban érlelődött bennem, hogy sokkal több ez a kés, mint elsőre gondoltam. Irány a dudva, mert tapizás közben max. az izzadtságot veszi át a kezemről…Azonnal kedvem támadt összekoszolni, feszegetni, vágni….tehát gyepálni.
A klipben szerintem nem látszik rendesen, hogy milyen vastag volt a fa a késhez képest. Ütöttem, vertem, kidőlt és hozta szőrt. Akkoriban még csúcsos volt a törővég, de szerencsére Sámánnal lehet beszélni, a mostani egyenes, sokkal jobban üthető. Farigcsáltam, majd „véletlenül” kicsúszott a kezemből, mert ha teszt, akkor engem érdekelt a dobás is. Egyedül csak nyomorult, dudvaidegen zsinórmarkolaton morgolódtam egy sort, persze már feslett lefelé. Pedig éppen csak rátettem a kezem.
Ipolynál satunak is a kezébe adtam…el sem akarta engedni. Addig-addig markolászta, míg nála is kiteljesedett a szerelem. Faragott, tollaságazott, dobálózott… próbálta amortizálni, de ez neki sem sikeredett. Rövidesen küldte is a privát üzenetet Sámánnak és ezzel beállt a reményekkel teli várakozók igen hosszú sorába.
A végeredménnyel mindketten már az első pillantásra nagyon meg voltunk elégedve. A használhatóságán nagyon sokat javított a normális markolatpanel (mindkettőnké wenge) és a frankó törővég.
A nagy dilemmára, hogy nem túl vastag-e a 6 mm:
Kimondottan jó, hogy rendesen meg lehet támasztani a pengeháton az ujjat faragásnál. Ja, hogy repesztené a krumplit, meg a paradicsomot szeletelésnél? Más is repesztene, nem kell belenyomni …a krumliba, paradicsomba. Nem konyhakés, nem arra van kitalálva. Faragni, faragni, faragni……

Papica videóját innen töltheted le (54 MB)

satu írja:

SHOKI

Pozitívumok:
1. nagyon masszív;
2. a hegye kellően finom;
3. a kaparóél a pengehát teljes hosszában tökéletes;
4. erős strapabíró törővég;
5. egyszerű forma (rengeteg fogást enged);
6. nagyon jó éltartás;
7. viszonylag egyszerű élezhetőség;
8. kellőképpen tapadó nyél;
9. legálisan hordható;
10. extra erős, variálható tok;
11. jó árfekvés.

Negatív tapasztalatok nincsenek a késsel, csak tudni kell, mire lehet illetve kell használni egy ilyen vasat. Persze lehetne írni, hogy nem jó a sújtása, de ezt nem is arra kell használni…. ez csak mellébeszélés lenne. Ha tisztában vagyunk, hogyan, és mire kell használni egy ilyen kést, akkor tökéletesen elégedettek leszünk a teljesítményével.
Ezt a kést alapvetően „kis ügyes” mindenesnek, és méretéből adódóan EDC-re tervezte a mester. Bushcraft körülmények között szinte bármilyen feladatkörben megállja a helyét. Amiben nem, abban csak az apró mérete akadályozhatja. A kést mind kezdő, mind pedig haladó bushcraftosnak nyugodt szívvel tudom ajánlani, ha egy megbízható kiskésre vágyik, és tisztában van azzal, hogy néhány feladathoz szüksége lehet egy nagyobb késre vagy baltára. Alapvető feladatkörei közé a faragást, étel előkészítést, nyúzást, zsigerelést, tűzgyújtást, különböző tábori feladatok ellátását sorolnám.
Nagyon sokoldalú eszközt kapunk e kis kés személyében.
Mind terepen, mind pedig otthoni körülmények között kizárólag a Fallkniven DC3-as fenőt használom. Az élezése szerintem könnyű, nem vesz sok időt igénybe egy használható borotva él elkészítése. Persze lehetne órákig babusgatni, de erre semmi szükség, hiszen az első tollaság után, az az él sem lenne semmivel jobb, mint az általam 2-5 perc alatt elkészített. Mondhatnám úgy is, hogy addig lenne jobb, amíg nem kell használni Itt most el is árultam mennyi időt szokott igénybe venni a kés élezése (természetesen megfelelő használat mellett, amikor nincs extra sérülés az élben).

(az egészen finom tollaságaktól…)

(…a hihetetlenül finom tollaságakig.)

A Sleipner számomra meglepő módon jobban tartotta az élét, mint az általam annyira kedvelt és magasztalt Fallkniven A1 laminált VG10 anyagú pengéje. Ezt egy gyakorlati tesztben mértem le, amiben az A1-el is és a Shokival is ugyanannyi próbát tettem, miközben folyamatosan ellenőriztem az él állapotát. Durva famunkákról van szó, ami nem azt jelenti, hogy ugyanannyi munkát végeztem a késekkel, mert ha egy fát átvágok 10 ütéssel az A1-el, az a Shokinak valószínű jóval több csapás lenne, és így jóval több terhelést kapott volna, mint a „vetélytárs”.
Tehát ha 50-et csaptam az A1-el, akkor ugyanarra az anyagra 50-et csaptam a Shokival is. Szerintem így korrekt.

A feladatok:
1. élteszt: borotválás (szárazon);
2. akácrönk hasítása, negyedekből nyolcadokat;
3. 1-1 tollaság készítése akácból és kőrisből (40 toll/db);
4. 1-1 hasított fa felétől való elvékonyítása;
5. 50 csapás akácra;
6. borotválás (mindkettő borotvált);
7. 50 csapás ismét;
8. borotválás;
9. 50 csapás;
10. borotválás;
11. 50 csapás;
12. borotválás;
13. 50 csapás;
14. borotválás (érezhetően nem olyan az él, mint az elején, de még mindkettő borotvál);
15. 50 csapás;
16. borotválás (itt már csak a Shoki vitte a szőrt).

Az utolsó 50-es szériánál szándékosan mindkét késsel 5 nagy erejű csapást végeztem az akácban levő csomóra. Ennek eredménye a Shokin nem látszott, a VG10-ből viszont kitört egy kb. 1,5 mm-es élszakasz!!! Az eredményen nagyon meglepődtem, hiszen mindkét késtől sokat vártam, de nem ennyire, és ha őszinte akarok lenni, arra számítottam, hogy a VG10 megveri a Sleipnert…

(nem kis munka volt ezt a képet egyedül összehozni)

Tollaság készítésére az él nagyon alkalmas, a kés fogása jó. Szikravetőt nagyon jól indítja, a teljes pengeháton végigfutó tökéletes kaparóélnek köszönhetően. A pengét jól meg tudom támasztani hüvelykujjal, ahogy nekem legideálisabb a szikravető használata.
A hegy formája, köszörülése rendkívül jó fúró tulajdonságokkal ruházza fel a kést. Rettenetesen hegyes lett ez az apróság, persze a megfelelő anyagvastagság mellett, amely jól elviseli a vésést is, így nem kell aggódnunk, hogy letörne a hegy.

Faragás közben jól irányítható-kontrollálható a kés, végig érezzük, amit éppen csinálunk. A vastag penge jól megtámasztható faragáskor, a rendkívül egyszerű formának, és nyélnek köszönhetően nagyon sokféle fogást/támaszt nyúlt kezünknek, ami számtalan fogásnemet tesz lehetővé. A wenge nyél megfelelő tapadást biztosít a balesetmentes munkavégzéshez.

Nyúzni még nem nyúztam a késsel, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem okozna csalódást akkor sem. A penge rövid jól vezethető, finom munkavégzést enged, és a hegy alatti öble is kimondottan jó nyúzóképességre enged következtetni.
Összességében a kés a maga nemében tökéletes, rossz tulajdonságát nem találtam eddig, ellenben rengeteg jó oldalát ismertem meg. Nagyon szeretem ezt a kést használni, csak ismerni kell a határait. Ez egy olyan kés, aminek a puszta birtoklása is örömmel tölt el.

Üdv,
Satu

Végső teszt (Somi)

Miután Papicától visszakaptam a kést, és pont egy építkezésen voltam, így a rendelkezésemre álló anyagok felhasználásával igyekeztem minél jobban tönkretenni a kést. Ebben Sámán is bátorított „nyugodtan nyúzhatod”, amit nem egészen biztos, hogy így értett. A most következő „teszteket” (helyesebben vandalizmust) egy szempontból hasznosnak találom. A kést olyan feladatok elé állítom, amikkel a hétköznapi életben nem találkozna.

A kezdeti fafaragás nem jelentett kihívást, így odagyúltam a vastag kátránypapírhoz. 15méter vágtam fel, de be kellett látnom, hogy ez is kevés lesz, mivel az él még ezután is borotvált. Cserébe a levezetőél tiszta kátrány lett…
No akkor dobáljuk! címszóval másfél méterről, nagy erővel többször a földön levő akácdeszkába dobtam. A kést csak nehezen lehetett kihúzni a dobások után, de az él végre megsérült… ami köszönhető volt a deszkába vert szögeknek…
Ezután egy kalapács segítségével – amivel a pengehátat ütöttem – kettévágtam pár szöget.
80-as szög : 1 ütés, az élen semmi sérülés.

(a kezdő 80-as szögek)

100-as és 120-as szög, szintén egy ütés, az él már becsillant, illetve picit kihajlik.
200-as szög… (7,2mm átmérő)
Első és második próbánál nem tudtam tökéletesen 90°-on tartani a pengét, így a penge finoman megindult oldalra. Ez az él jelentős károsodását eredményezte. Kagylós alakban 2,5 mm mélységig kihajolt az anyag. Az újabb próbánál már jobban sikerült tartani a kést, így a vágás felülete tükörsima lett. A vágásban résztvevő élrész picit kihajolt, amihez durvább élező kellett, de pár perc alatt helyreraktam.
200-as szöget házi körülmények között ne vágjunk Sleipenrrel. Laboratóriumi körülmények között viszont ezt a tesztet minimális sérüléssel megúszta volna a Shoki.

(a penge, és ahol harmadjára sikerült szétvágni a 200-as szöget. Csak az első két próbálkozás látszik.)

(legkisebbtől a legnagyobbig)

Ezután az első próbálkozásokból megmaradt, durván kihajlott részt elkezdtem kalapáccsal püfölni, mert kíváncsi volta, hogy mennyire szívós az acél. Csak a huszadik erős ütésre sikerült a már majdnem visszahajlított acélt letörni… Nem semmi! Úgy néz ki a Sleipner előbb fog kihajlani, minthogy kipattogjon, vagy kitöredezzen, ami jó hír.

(kalapácsolás után törés. A penge tövében látható a harmadik és sikeres vágás nyoma. Pici kihajlást leszámítva csak meghúzta a vasszög.)

Álljunk rá!
Egy kivágásra ítélt fa törzsébe belekalapáltam a Shoki pengéjét. 100Kg-os felnőtt férfit gond nélkül elbírt, még rajta rugózva is.
Ezen felbátorodva 2 méter magasba is beütöttem, majd húzódzkodtam rajta. A kés így már a teljes testsúlyomat tartotta. Deformálódás egyáltalán nem tapasztaltam és az ötletekből is kifogytam, így abbahagytam a kés nyúzását.

Zárszó

Három ember tapasztalatai alapján elmondható, hogy a Shoki egy rendkívül erős kés, amiben sokkal több tartalék van, mint amire a legtöbb embernek szüksége lehet.
6 mm-es vastagsága, a Sleipner acél, a pengeforma és az élezés alkalmassá teszi az összes feladatra, ami bushcraft közben reálisan felmerülhet egy ilyen méretű kés esetén. Emellett városi „kis falbontó” szerepkörben is egy biztos befutó. EDC szerepkörben (aminek nagy része evés ill. az evés előkészületei) kompromisszumokkal, de használható. Ezt fogja orvosolni az 5 mm-es N690-ből készült városi változat, amiben még mindig megvan a SÁMÁN késeket jellemző erő, de a keskenyebb penge jobban segíti a vágásokat, és az acél is jobban ellenáll a rozsdának.

A tesztek után azt is megtudtam, amit a legtöbb Laci által készített kés tulajdonosa már régóta tud:
Magyarországon a BUSSE-t úgy írják, hogy SÁMÁN.

Shoki paraméterek:

Penge anyaga/mérete: SLEIPNER (59HRC) / 80×22x6 mm
BÖHLER N690 / 80×22x5 mm
Markolat anyaga: zsinórfonat vagy keményfa
Markolat mérete: 108×22x18 mm (markolatpaneles verzió)

Végezetül egy kis virtuális játék a Shoki pengéjével, ahogy én elképzelem:

(luxus bushcraft elgondolás, markolat: amboina fa)

(tradicionális elképzelés, Shoki formájának rajzolatával a csont markolaton)

Szeretném megköszönni a cikkhez nyújtott segítségét:
Sámánnak, aki nélkül most nem létezne a Shoki;
Papicának, aki a prototípus tesztelésében sokat segített, és tapasztalatairól videót is készített (bushcraft.co.hu);
satunak, aki a már kész Shokiról a tapasztalatait megosztotta velem, és így mindenkivel;
öcsémnek, aki a konyhai és destruktív tesztekben segített;
sov-nak, aki elkészítette a záró képeket;
és végül, de nem utolsósorban Edrose-nak, aki a hosszúra nyúlt cikk utómunkálatait elvégezte, és a Késportálon megjelentette.

Somogyvári Tibor
alias Somi

Újabb epizód Papica és Sámán bajai kalandjaiból: Bernschütz Laci bácsi, a magyarországi edzőpápa a normalizálást és a keménységmérést magyarázza szemléletesen és közérthetően. Tanuljunk, tanuljunk. (Köszi Papica.)

Sajnos nagyon kevés olyan mű, tanulmány, forrás akad, amely kellő részletességgel szól a magyar bicskákról. Nekünk pedig alapvető feladatunk, hogy ami legalább van, arról vagy hírt adjunk, vagy ha lehetséges, be is mutassuk. Íme, mostantól végre mindenki számára elérhető ez a jó kis film, amelyet 2003-ban a Duna TV készített a Révész késes dinasztiáról és bicskáikról. Láthatunk benne szakmai részeket a készítésről, megtudhatjuk, mik a népi iparművész cím megszerzésének feltételei, juhász mesél arról, hogyan és mire használja a bicskát… 26 perc, jön a hétvége, kötelező.

Kis tartalomjegyzék, visszanézéshez, segítségnek:
00:00 – családtörténet
06:45 – bicskakészítés
17:55 – Népi iparművész cím megszerzésének menete
19:15 – a jó bicska Tóth Árpád szerint
21:05 – X. Alföldi Állattenyésztési napok, Hódmezővásárhely, 2003
21:50 – a juhászok és a bicska

A Made by Hand (Kézzel készült) egy friss sorozat a Vimeón, és olyan emberkéket mutat be, akik különböző tevékenységeket űznek, egyikőjüknek sem ez az eredeti szakmája, de mindannyiuknál fontos szerepet kap a mesterség szeretete, a fenntarthatósághoz és szűkebb környezetükhöz fűződő szorosabb viszonyuk.

Az első rész, a The Distiller egy fiatal brooklyni (New York) ginlepárlóról szól (szintén érdemes megnézni), a mostani, A késkészítő című második pedig Joel Bukiewiczről, aki ugyanott, Cut Brooklyn márkanév alatt kizárólag konyhakésekkel foglalkozik. Joel szépen beszél kezdeti nehézségeiről, a hosszú, de megspórolhatatlan tanulási folyamatról, arról, hogy beszélhetünk-e művészetről, és ha igen, vajon milyen szintű szakmai tudás elérése után… Mindezt értelemszerűen angolul, de a film olyan szépen és hangulatosan fényképezett, kellemes zenével, hogy mindenki szeretni fogja. (A harmadik epizód egy méhészlányról szól majd, a Cut Brooklynról pedig itt látható egy YouTube-os videó is.)

Igaz, hogy kettővel ezelőtt is épp egy Bushcraft.Co.Hu-s videó van fönn, de egyrészt Papica minden bizonnyal túléli ezt a népszerűséget, másrészt ezt a friss, ropogós késtesztet csak nem hagyhatjuk ki, hogy ne publikáljuk magunk is: hitelesebbet nehéz lenne készíteni. Hegyes Sanyi Vaddisznója a Bernschütz Laci bácsi által hőkezelt új acéllal, Papica és barátai által gyepálva igen jól teljesített. Figyelem: a videóban történő zsigerelés látványa egyesek számára zavaró lehet, a Richard Clayderman-rajongók pedig a középső részt jobb, ha némán hallgatják. (Blue Stahli: Corner)
Papica, köszi!

Hangulatos reklámfilmet készített a Késmíves Céh. Kalapács koppan, szikra röppen, szalag forog, szép képek peregnek és buja női hang ismerteti a Céh célkitűzéseit. Pár másodperc, kötelező anyag!

Idén nem akármivel kívánunk nektek kellemes ünnepeket: íme a korábban már bemutatkozott Bonyheart együttes legújabb, ezúttal kifejezetten karácsonyi klipje. Most nem Bach, hanem Vivaldi, talán az ünnep hangulatához igazodva egy fokkal kevésbé keményen, de az üllő a dobok mögött továbbra is Pyraster mesterrel.

S mint már megszokhattuk (elvégre ez már a hetedik alkalom a Késportál életében), azért a bicskás mókusunk (tudom, hód) sem hiányozhat. Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk mindannyiótoknak!

Róbert barátunk a hétvégén készítette ezt a kiváló buskraft eksön videót, amelyben megdolgoztatja SÁMÁN Bozótműves modelljét.
Szép munka volt, nem is tudom, vajon ki izzadt meg jobban.

Jacksly barátunk összefoglalója a XIV. Tűzzel-vassal fesztiválról, a YouTube-on megszokott termék- és eseménybemutató videók többségével ellentétben a hírcsatornák „kommentár nélkül“ stílusában. Tehát nincs alatta kötelezően dübörgő Thunderstruck az AC/DC-től, nincsenek benne jópofizó interjúk (de persze csakis a boltomban forgalmazott kések készítőivel), nincsenek benne egyes szám első személy szakértések meg filozofálgatások (csak azért, hogy én is szerepelhessek) – csak az alapzaj, a háttérduma és sok kés és sok bicska.

donciccio fórumtársunk egy ritkán látható késről készített egy alapos és gyakorlatias tesztet, fogadjátok szeretettel!

Ezt a Bowie pengét már körülbelül 1,5-2 éve kinéztem magamnak. Az volt az első gondolatom vele kapcsolatban, hogy egy jóárasított Recon Scout kellene nekem. Úgy alakult, hogy végül hamarabb lett meg a Recon Scout, mint ez. De volt vele kapcsolatban egy második gondolatom is, hogy kéne mégis egy ilyen bowie, de persze nem minden áron. Gyorsan rákerestem, hogy kb. mennyibe kerül, aztán egy picit visszaesett a lelkesedésem. Első körben hatvanezer forint körül találtam, de ennyit azért nem szívesen adtam volna ki érte. Később viszont „A francia webshopban” felbukkant száz euróért. Mivel ez az ár már jobban tetszett, így le is csaptam rá.

A lelkesedés mellett is kicsit félve vásároltam meg ezt a kést, mert elég kevés infót, videót találtam róla az interneten. Például a leélezésről nem nagyon volt egyértelmű információ a Gugliban sem. Ráadásul ezzel az acéllal még nem volt tapasztalatom, és azt se tudtam eldönteni, hogy a gyártó által megadott 50-55 HRC mire lesz elég. Nagy tűrés és elég alacsony értékek – nem fog egy pillanat alatt kicsorbulni?
Ez a kés sok mindenben volt az első nálam. Az első micarta markolatos kés, az első kydex tok, az első tapasztalat a Condor márkával és a csőszegecsekkel is!

Kicsit konkrétabban a késről:

A dizájnra nincsen panaszom. hasonló arányai vannak, mint a Recon Scoutnak. Nem vagyok oda a bevonatokért, de ennek a vasnak szerintem tök jól áll az enyhén rücsis bevonat, a Rambo 2 fekete kése ugrott be róla. A micarta markolat színét nem igazán tudom meghatározni, néha szürkének látom, néha meg zöldes árnyalatúnak. A fokél konvex, nem éles, legfeljebb annyira, hogy a szikravetőt el lehet indítani vele. Kézbe fogva a markolat kicsinek érződik, főleg a keresztvasnál, de a micarta elég jó tapadást biztosít neki. Kesztyűben, és szabadkézzel is használtam. igazából jó volt mind a két opció. A markolat végére került egy lapos acél darab, amit ugyancsak lefestettek. A dobozból kivéve is elég éles, bár kicsit sorjás volt az éle. Bőrön lehúztam róla a fölösleget, aztán annyiban hagytam, mert úgyis csapkodni szerettem volna vele. Egy kevés ütőfa és csapkodás után még bőven jó volt az éle egy kis faragáshoz. Nem csorbult, nem hajlott ki. A penge elég rugalmas, amit úgy tettem próbára, hogy beütöttem egy fába, és oldalra húztam, toltam egy kicsit. Szépen rezgett, amikor elengedtem. Itthon csak annyit csináltam vele, hogy letakarítottam, és bőrön egy kicsit megfentem az élét. Nem lett már borotva az éle, de azért még vágja a papírt. 


Néhány adat, ami többségében saját mérés:
– tömeg: 321 gramm (csak a kés)
– teljes hossz: 315 mm
– pengehossz.: 185 mm
– markolathossz: 130 mm
– pengevestagság.: 4,9 mm a pengetükörnél, 4,6 mm a pengeháton
– egyenes leélezés, ami konvex élben végződik
– micarta markolat panelek, és csőszegecsek
– kydex tok, ami molle kompatibilis
– full tang kivitel
– 1075-ös szénacél penge, fekete porfestett bevonattal. (Sajnos pontos keménységet én sem nem tudok írni.)

Legyen ennyi az írott szöveg, innen videók, meg képek jönnek.

(A videók a saját csatornámon vannak fenn, előre is köszönöm, ha a videókat megnézitek, lájkoljátok és feliratkoztok, ha tetszett, amit láttatok!)

A tesztet és a kést az alábbi topicban beszélhetjük meg alaposabban, ha igényed van rá: https://forum.kesportal.hu/index.php?topic=28801.0